05. Miért olyan nagy titok?

Sziasztok!

Megérkeztem az új résszel! Talán annyiban lesz más, hogy ezúttal betekintést nyerhettek abba; Zayn, hogyan látja a dolgokat. A végén - mint majd olvashatjátok - már keverem a dolgokat, de ez még csak a kezdet.
Nagyon - nagyon szeretném megköszönni a díjakat, amiket kaptam és igyekszem megcsinálni mihamarabb a chatet is, hogy ott is tudjatok jelezni! Hálás vagyok minden kommentért, és pipáért!
 Jó olvasást! 

Sok puszi, Alice W.

Zayn Malik

Figure 8

Az eddig a kezembe szorongatott cigarettát a földre dobom, rátaposok és kilököm magam előtt a bár ajtaját. Próbálok nem azon idegeskedni vajon ki fog előbb letámadni, a pultos lány, akivel tegnap kicsi közelebb viszonyba kerültem, vagy Annie, amiért „keresztbe tettem” neki, valamelyik nap. Megkönnyebbült sóhaj szökik ki ajkaimon, mikor felmérem a pult mögött munkálkodókat, és megállapítom, hogy a vörös hajú lány ezúttal nincs köztük. Ám ott a másik probléma. Ide-oda kezdek nézelődni, szememmel a szőke hajú lányt keresem, illetve esetleges szúrós pillantását, amivel megajándékozhat. Valamilyen szinten meg tudom érteni, hogy felháborodott, de teljesen nyilvánvaló, hogy ha járt már volna itt, akkor annak a környéknek a közelébe se megy.
A kis asztalhoz érve mindenkivel kezet fogok, viszonozom a kedves mosolyokat amiket kapok, de Anniet sehol nem látom.
- Annie hol van? – kérdezem Ron-tól alig hallhatóan. Nem akarom, hogy a többiek kombinálni kezdjenek, már pedig ismerem a társaságot, és ez lenne belőle.
- Ki ment telefonálni – mosolyog rám barátom, miközben int egyet, hogy menjek közelebb. – Ki van rád élezve. Vigyázz vele – mondja, hangjában megbújik némi szórakozottság.
- Jó tudni – mondom gúnyosan, miközben bele gondolok a következményeibe annak, ha én most kimegyek Annie után. Pár röpke perc alatt megteszem a kifelé vezető utat, néha elnézek a folyosók irányába, hátha Annie mégse ki ment, de egyszer sem pillantom meg. Kilépve a bárból ismét megcsap a hűvös levegő, ami azonnal beszökik barna bőrdzsekim alá. Jobbra, majd balra tekintek a hosszú járdán, de néhány lézengőn kívül senkit nem látok. Hunyorítok, hogy jobban lássam a járda végén lévő lámpa alatt álló lányt, akinek szőke haja laza kontyba van fogva feje tetején, s az oszlopnak dőlve telefonál, de nem tartom valószínűnek, hogy ő az, akit keresek.
- Hát te? – hallok meg egy hangot a hátam mögül, ami egy pillanatra megijeszt, egészen addig míg meg nem fordulok és meg nem pillantom az eddig keresett lányt. Szemöldökét felhúzza, egyik kezében cigaretta füstölög, míg másikat zsebre dugja, hogy megvédje a hidegtől.
- Csak tisztázni akarom a történteket – válaszolok előbb feltett kérdésére. A szél feltámad, így egy kicsit összébb húzom magamon a kabátom. Látom Annie-n, hogy ő is fázik, de eszemben sincs felajánlani, hogy menjünk be. Nem szeretném, ha a többiek is tanúi lennének annak, ha Annie esetleg kiborul.
- Ezen nincs mit tisztázni – mondja, majd még egyet szív cigijébe és azt a földre dobva indul el a bejárat felé.
- De, igen is van. Azt hiszed keresztbe akartam tenni, pedig nem így van – állok az ajtó elé, ezzel megakadályozva, hogy elmenjen.
- Teljesen mindegy, hogy keresztbe akartál tenni, vagy nem. Nem szeretem, ha megmondják mit csináljak. Te pedig elérted, hogy Ron ezt tegye. Megmondta, hogy nem mehetek többet oda – hangjában hallom, hogy korántsem nyugodt. Idegesíti, hogy most sem azt csinálhatja, amit akar. Vagyis nem hagyhat itt.
- Nem gondoltam volna rólad, hogy olyan vagy, aki hallgat másokra – vonom fel szemöldököm. Tényleg nem gondoltam volna, hogy Annie olyan, aki ha mondanak neki valamit, akkor ő azt csinálja. Ő inkább tűnik olyannak, akinek ha azt mondod, hogy jobbra menjen, akkor ő azért is balra megy.
- Nem mondtam, hogy hallgatok rá – mondja ezúttal suttogva. Hatalmas szemei arcomat pásztázzák, ami az olyan dolgok közé tartozik, amit utálok. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy belém látnak...
- Nem véletlen hívtam fel Ron-t. Nem kellene oda menned – terelem vissza a témát.
- És miért nem? – mondja halál nyugodtan. Megőrjít, hogy nem látok át rajta. S ezen a mostanra megtörhetetlennek tűnő nyugodtságon. Ajkait alig észrevehető mosolyra húzza, élvezi a helyzetet, bár azt magam sem tudom miért.
- Úgy érzem, teljesen mindegy mit mondok. Te vissza fogsz járni – mondom ki, amit őszintén gondolok.
- Attól még igazán elmondhatod, miért nem kéne arra járnom – vonja meg vállát, ezzel megerősítve az előbbi kijelentésem.
- Változhat a véleményed? – dőlök neki az ajtónak, tekintettel arra, hogy valószínűleg a válasza igen lesz, már csak azért is, hogy elmondjam neki.
- Nem – őszintesége meglep, ahogyan a csalfa mosoly is az arcán. A váll húzogatással nem foglalkozom, az együtt töltött időben rájöttem, hogy elég sokszor csinálja. Na, nem mintha olyan sok időt töltöttünk volna együtt. Talán két órát összesen, de akkor többször húzogatta a vállát, mint én életemben.
- Akkor mindegy, nem? – lököm el magam az ajtótól. Egy unott mosolyt eresztek felé, majd kilökve magam előtt az ajtót hagyom ott a meglepett lányt.
- Miért olyan nagy titok? – kérdezi, mikor utolér. Nem nagyon kellett sietnie, talán még akartam is, hogy beérjen, és kérdezősködjön.
- Nem titok, de ha ennyire makacs vagy, akkor majd rá jössz magadtól – pillantok rá lopva. Széles mosoly terül el arcomon, mikor szemem sarkából látom, ahogy megforgatja nagy szemeit, majd ajkait összepréselve halad tovább mellettem.
- Nem vagy szimpi – szólal meg végül sértődött hangon. Más esetben azonnal vissza kérdeznék, miért nem, de a sértődöttsége nem hangzik komolyan. Inkább, mint egy vicc.
- Te se nekem – pillantok le rá féloldalas mosollyal az arcomon. Kuncognom kell apró termetén, ami csak most tűnt fel. Alig ér a vállamig.
- Akkor ezt megbeszéltük – szólal meg hirtelen, pillanatok leforgása alatt tűnik el mellőlem és ül be a többiek közé. Mosoly terül el arcán, mikor Lena mondd neki valamit, majd ráérősen leveszi dzsekijét, és maga mellé dobja. Hanyagul dobom le magam a szabad helyek egyikére, így Ron és Adam közé kerülve. Hamar bekapcsolódunk az eddig folytatott beszélgetésekbe.
Míg én, Ron, Jack és Adam a péntek esti meccsről beszélgetünk, addig a velünk szemben ülő lányok elmélyülten beszélgetnek valamiről. Annie lopva rám pillant, és én kapok az alkalmon; kiöltöm rá a nyelvem. Szemöldöke az egekig szökik, amolyan „ki vagy te” nézéssel díjaz, majd visszafordul a lányok felé.


Ahogy végig sétálok a kihalt utcán, akaratom ellenére is eszembe jut az Annie-vel való találkozás, ami ugyan itt történt. Reménykedem benne, hogy itt tartózkodásom során, senki nem kiabál utánam, esetleg az elmúlt egy év után érdeklődve, hiszen a kíváncsiságát ezúttal senkinek nem tudnám jóllakatni. Semmi kedvem, – energiám az elmúlt egy évről beszélni, ennek pedig a fő oka talán az, hogy az elmúlt egy év volt életem eddigi legrosszabb éve.
- Malik! – megtorpanok, magamban szidni kezdem a „szerencsémet” ami még most is megtalál.
A hang irányába fordulok, az ismerős arcú srác az út másik oldalár kocog át, hogy utolérjen. Pár lépésnyire áll meg tőlem, mindketten érezzük a furcsa érzést, hogy ismét szemtől-szemben állunk.
- Jó újra látni – ölel meg végül rég nem látott barátom, akinek gesztusát boldogan viszonozom.
- Jó újra itt lenni – mondom, miután elenged és lazán a kerítésnek dől.
- Hosszú volt ez az egy év – mondja. Nyilvánvalóan arra célozgat, hogy meséljek, ám nekem más ugrik be hirtelen.
- Szeretném, ha Annie-t nem kevernétek bajba – kötöm a lelkére, ellentmondást nem tűrően.
- A szöszi csaj... – mondja, szemei előtt mintha megjelenne a lány. – Kis vadóc – nevet fel halkan, tekintetét rám emeli.
- Ne keveredjen zűrbe – ismétlem magam, és el is indulnék, hiszen a beszélgetést lezártnak tartom. Persze, jó újra találkozni a régi arcokkal, de ez nem a legmegfelelőbb alkalom a mesélésre.
- Te tudod a legjobban, hogy megy ez Zayn. Mindenki a saját kárán tanul – ezt hallva megtorpanok.
Automatikusan játszódik le előttem a jelenet, ahogy Annie ugyan úgy jár, mint én... esetleg rosszabbul. Erős lánynak mutatja magát, de ott megtörne.
- Én elkövettem azt a hibát. Nem akarom, hogy ő is úgy járjon, mint én – mondom, még mindig háttal állva beszélgetőpartneremnek.
- Én figyelmeztettelek már a legelején – reagál lezserül. Szinte látom magam előtt, ahogy hanyagul megrántja vállát, s ajkait gúnyos,-önelégült mosolyra húzza.

- Ebbe ne menjünk bele – próbálom kontrolálni magam, nem akarom, hogy olyat mondjak, amit én is megbánok. Nem akarok még egy emberrel összekapni…
- Egyezünk meg abban, hogy nem fogom erőltetni. Viszont visszatartani sem – ajánlja fel a – szerinte – legjobb megoldást.
- Tudok jobbat – fordulok ismét felé, pár lépést lépek előre, hogy közelebb kerüljek hozzá. – Mostantól maradj távol tőle. Ne keresd, ne jelentkezz, ha ő keres – nézek mélysötét szemeibe, amik vakmerőn állják pillantásom.
Száját féloldalas, ugyanakkor gúnyos mosolyra húzza, miközben bólint.
Tudom, hogy nem fogja megtartani az ígéretét, talán egy bizonyos idejét, de az is jobb a semminél. Magam sem tudom, miért próbálom Annie-t ennyire megvédeni. Talán az dolgozik bennem, hogy nem szeretném, ha ugyan azt végig kéne élnie, amit nekem. Hogy miért? Jó kérdés…