02. Hiány

Sziasztok! 
Mielőtt elkezdenétek olvasni az új részt, had köszönjem meg, hogy máris van egy ember aki rendszeres olvasója szeretne lenni a blognak. 
Azt, hogy ennél a résznél is volt aki írt megjegyzést, illetve, hogy pipáltatok! 
Remélem ez a rész is tetszeni fog, és nem fogtok csalódni bennem! 
Jó olvasást! Puszi, Lia  


Aaron rosszalló pillantással méltat, egészen addig míg le nem dobom a cigarettacsikk végét, és nem taposok rá. Az általános nyugodtság, és lazaság most korántsem jellemez, hiszen izgulok mit fognak szólni hozzám Ron közeli barátai, akiknek bemutat. Ledöbbentett a tény, mikor közölte, hogy egy éjszakai bár tulajdonosa, de ez csak még jobban rájátszott, hogy hatalmas figyelmet szenteljek a helynek, mikor belépek.
Mindent alaposan végig mérek, és megállapítom, hogy minden megegyezik Ron ízlésével. Minden passzol mindenhez. A bárban főként a barna színé a főszerep. Ahogy körbe nézek, mindenhol kisebb klikkeket látok. Mindenki a saját társaságával van, a barátaival beszélget, de szemmel láthatóan majdnem mindenki ismer mindenkit. A pultban ketten állnak, egy fiú és egy lány.
A lány poharakat törölget, majd mikor észreveszi Ron-t arcára mosoly szökik. A mellettem álló srác feléjük int, amit mosolyogva viszonoznak, majd megindul az egyik társaság felé, akik az egyik nagyobb asztalnál ülnek egy bokszban. Figyelmem mindegyik ott ülőn elidőz, csak úgy falom az ismeretlent. Az asztalkörül ülők is minket kémlelnek, jobban mondva csak engem, hiszen én vagyok az akit nem ismernek. Nem jellemző rám, hogy izgassam magam bármi miatt, vagy esetleg féljek, hogy nem fogadnak el. Most mégis azon kapom magam, hogy nagyon reménykedem, hogy jó véleménnyel legyenek rólam, és hogy megkedveljenek. Az asztalhoz érve Ron mindenkinek köszön, a lányokat megöleli, a fiúkkal kezet fognak, vagy épp lepacsiznak.
- Srácok! Ő Annie - mutat be egyszerre mindenkinek. Kissé megnyugszom, mikor mosolygós arcokkal találom szembe magam. Annak ellenére, hogy Ron könnyen lerendezte a bemutatást mindenkinek bemutatkozom külön. Sorba haladok, így az első akivel kezet fogok egy szőke hajú lány. Mosolyogva mutatkozom be, majd miután külön is elmondom a nevem, ugyan ezt megteszi ő is.
- Jade - rázza meg a kezem, majd feláll és két puszit adunk egymásnak.
- Jake - áll fel Jake, akinek órákig eltudnék merengeni gyönyörű kék szemeiben.
- Adam - mutatkozik be a srác, akinek el kellett engednie barátnője kezét ahhoz, hogy betudjon mutatkozni. Rossz fiús külseje vonzóvá teszi, jellegzetes arccsontja és enyhén borostás arca pedig még férfiasabbá.
- Helen, de szólíts Lena-nak.  Nagyon örülök - mutatkozik be végül az utolsó ott lévő személy, akinek mozdulatait barátja folyamatosan lesi. Mosolyogva kezet fogunk, két puszi, majd Lena visszaül Adam mellé.

Az együtt eltöltött órákban sok dologról beszélünk, legfőképpen mindenki magáról beszél, hogy megismerhessük egymást. Néha van egy-két olyan megmozdulásuk, ami mintha hiányérzetről uralkodna. Mintha hiányozna nekik valami, ami régen megvolt nekik, és mára elvesztették. Többször elgondolkodom, hogy vajon ezt csak én gondolom így, és nem így van, vagy esetleg eltaláltam?!
- Minden rendben Annie? - zökkent ki gondolataimból Lena, ahogy kérdő pillantásával végig méri arcomat.
- Persze - reagálok azonnal. Nem akarom leégetni magam az első nap, hogy ilyeneken gondolkodok.
- Nekem még mindig furcsa, hogy nincs itt - nyög fel Jake maga elé meredve. Mindenki felé kapja a tekintetét, mire ő felnéz.
De amíg én azért nézek rá, mert nem értem, addig a többiek szeméből süt az egyetértés.
- Jake! - szól azonnal Jade. Hangja olyan, mintha elhallgattatni akarná a srácot, aki csak lopva rám pillant, majd bólint egyet. Ronra pillantok, aki zavartan vakarja tarkóját, majd körbenéz a társaságon, amire kínos csend telepedett.
- Ki kér valamit inni? - pattan fel végül mellőlem. Mindenki jelez neki, hogy mit hozzon, majd Jade és Lena susmogni kezdenek, Adam pedig alig észrevehetően bólint egyet haverja felé, miközben még mindig óvón öleli barátnőjét.

A teljesen sötét lakásba belépve mindketten lerúgjuk a cipőnket, majd a nappaliba sétálunk, ahol ledobom magam a kanapéra.
- Ki ment el? - kérdezem miközben legjobb barátomra pillantok.
- Mi? - néz rám furcsállóan.
- Ki az, akinek a hiányát még mindig nem szoktátok meg? - kérdezek rá konkrétabban.
- Ez hosszú történet Annie - túr bele gondosan felzselézett hajába, majd a kanapé mellett álló fotelbe ül.
- Nekünk meg rengeteg időnk van - makacskodom. Tagadni sem tudnám, hogy kíváncsi vagyok, de ki nem lenn?! Sóhaj szökik ki a száján, miközben a falon lógó órára pillant, majd feláll a fotelből, és megsimítva vállamat indul el a fürdőszoba felé.
- Jó éjszakát Annie! - kiált vissza az ajtóból, majd magára zárja. Teljesen kiakadok, hogy ilyen könnyedén kicsúszott a válaszadás alól, de mivel tudom, hogy ma már nem fogunk találkozni, így bele kell törődnöm, hogy nem ma tudom meg titkolózásuk okát. Miután lezuhanyozom, és elvégzem az esti teendőimet rögtön ágyba bújok, de az alvás nem jön össze. Folyton csak forgolódom,és nézek ki az ablakon, amin keresztül majdnem egész New Yorkot belátom. Az emeleti szoba velejárója a gyönyörű kilátás, amit a város fényei miatt most még szebb.
Kezdek beleőrülni, hogy ha figyelmem másfelé kanyarodik is, a gondolataim folyton a ma este körül járnak. A nyilvánvaló titkolózás körül, ami vagy azért van, mert nem szeretnének beszélni a történtekről, vagy mert nem beszélhetnek a történtekről.