01. - Még mindig nem szoktál le

Sziasztok! 

 Először is szeretném megköszönni annak az egy embernek, aki érdeklődött, hogy írt megjegyzést. Szeretném megköszönni azoknak, akik nyomtak nekem egy pipát a "like" rubrikánál, mert az a hat személy is nagy örömet okozott! Innentől a részek Annie szemszögéből lesznek írva, persze előfog fordulni, hogy más szemszögéből fogok írni, de azt mindig jelezni fogom! Remélem a többi rész is megfog győzni titeket, és kérlek titeket továbbra is jelezzetek vissza, mi a véleményetek! Nem is húzom tovább az időt! Jó olvasást! 

Puszi

Mélyen beleszívok a cigarettámba, majd hagyom, hogy a nikotin teljesen átjárja testem minden szegletét, majd kiengedem ajkaim közt a füstöt, és figyelem, ahogy pár másodperc alatt elillan.
Körbe nézek, szememmel mindenhol csak egy személyt keresek, aki nem csak a legjobb barátom, és a megmentőm, de ugyanakkor az egyetlen férfi, akire jelen esetben számíthatok, és akiben bízhatok.
Tornacipőmet kezdem tanulmányozni, miközben újra beleszívok a kezemben lévő méreg bombába, és neki dőlök az állomás hideg téglafalának. Néha fel pillantok, mikor valaki elhalad előttem, vagy mikor a mellettem álló újságstandból kiszól az idős bácsi. De idővel, mindig visszatérek cipőm bámulásához, és önmagam mérgezéséhez. 

Dzsekim zsebéből előveszem a telefonom, hogy megtudjam nézni mennyi az idő, majd egy sóhajtás után visszacsúsztatom zsebembe a készüléket, és türelmesen ácsorgok tovább.
- Annie! - kiabál egy ismerős hang az út túloldaláról. Felé kapom a fejem, arcomra pedig már-már észrevétlenül kúszik fel mosoly, az ismerős fiú láttán. Figyelmen kívül hagyva a zebrát, átkocog a forgalmas úton, s szinte azonnal szoros ölelésébe zár. Kezemet kicsit megemelem, hogy cigarettámmal  ne égessem ki barna bőrkabátját, miközben viszonozom ölelését.
Vállamnál fogva tol el magától, arcomat kezeibe zárja, és úgy tekint végig arcomon, ami elég sokat változott azóta, mióta utoljára látott.
- Te nőttél! - állapítja meg, mire arcomra gúnyos mosoly húzódik, és kinyújtom rá nyelvem.
Mindig azzal szekált, mennyire kicsi vagyok, és ezt látom még mostanra sem nőtte el.
Rosszalló pillantást vet rám, mikor számhoz emelem a füstölgő szálat, és egy mélyet szippantok bele. 

Egy könnyed mozdulattal kiveszi kezemből, s a földre dobja, miközben én pimaszul arcába fújom a füstöt. 

- Még mindig nem szoktál le - simít ki egy tincset az arcomból.
- Te ezen csodálkozol? - kérdezek rá. Némán rázza meg a fejét, majd egy pillanat alatt elveszi mellőlem a csomagjaimat, és a kocsija felé irányít.

Az út viszonylag csendesen telik. Aaron néha-néha rákérdez milyen volt az utam, illetve, hogy merre jártam az elmúlt két évben, mialatt ő nem látott. Tömören válaszolgatok a kérdéseire, de az út nagy részét az ablakon bámészkodással töltöm. Megfigyelem New York forgalmas utcáit, az emberek sietségét, a magas felhőkarcolókat, a hirdetőtáblákat, az utcákat. Elég jó a tájékozódó képességem, így nem hiszem, hogy gondjaim fognak adódni a tájékozódással.
Aaron egy krémszínű tömbház előtt parkol le, ahol leállítja az autót, és kiszedve csomagjaimat a csomagtartóból kezd terelgetni a lépcsőház ajtajához. Bepötyögi a kódot, ami kisebb bosszúságot okoz, mivel soha nem voltam jóba a kódokkal, majd kilökve az ajtót enged maga elé.
Figyelem, ahogy kiveszi a nevével ellátott postaládából a fehér borítékokat, majd vet rám még egy pillantást és elindul a lift felé.
A lift egy halk jelzést ad, mikor felérünk az ötödik emeletre, mielőtt kinyílna a vasajtó, és kilépnénk a hosszú folyosóra.

Aaron kinyitja az ajtót, bőröndömet a falnak támasztja, majd elkezdi vázlatosan elmagyarázni; mit hol találok.
- A szobád pedig a folyosó végén van - mondja mosolyogva. Bólintok egyet, és egy mosollyal az arcomon fordulok körbe a hatalmas nappaliban. Rá kell döbbennem, hogy az egész lakás illik Aaronhoz, én mégsem ilyet képzeltem el.
A folyosón végig haladva végig nézek a képeken, amiken általában a barátaival van, de nem egy olyan képen megakad a szemem, amin ketten vagyunk.
A szobámba belépve elkönyvelem magamban, hogy Aaron még mindig nagyon jól ismer, hiszen a szoba teljesen hozzám illik. Körbe járom a hozzá járó fürdőt, és a szobát is, majd vissza megyek a nappaliba, ahol legjobb barátom épp egy telefont bonyolít le, miközben fel-alá járkál a konyhában.
- Nem tudtam, hogy tudsz főzni - kuncogok, miután letette a telefont.
- Mondjuk úgy, hogy próbálkozom - mondja, miközben egy almát dob a kezemben, amit ügyesen el is kapok.
- Köszi - mondom. Bólint, majd beleharap a kezében maradt gyümölcsbe.
- Van estére programod? - néz rám. Kék szemei világítanak.
- Nincs - válaszolok a kérdésre.
- Akkor elviszlek a munkahelyemre - mosolyog rám sejtelmesen. Egy pillanatra elgondolkodok, hogy be kéne dobnom valami kamu indokot, hiszen nem tudom milyen izgalmas dolgot rejthet a munkahelye.